Három hónapja annak, hogy kijöttem Indonéziába. És elkezdtem egy egyéves képzést itt. Így erről a röpke három holnapról szeretnék egy rövidke összegzést adni neked.
Amikor megérkeztem Indonéziába igencsak féltem mi fog rám várni itt a nyugat-szumátrai Padangpanjang nevezetű kis városkában, melyben muszlim közösség él – nem mintha egész Szumátrán nem ők lennének többségben 😅. Annyira nem is rossz itt élni, mint ahogyan én azt elképzeltem a fejemben. Itt a rövid ujjú pólót simán fel lehet venni.Egy térdig érő nadrággal vagy szoknyával.
A meccseteket is meg lehet szokni, hogy egész nap konkrétak “nyekeregnek” valami olyasmit, ami számodra érthetetlen katyvasz. De igazából azok az érthetetlen katyvaszok a koránból valóak és az itteni mindennapi élet szerves részei.
Viszont az itt élő emberek igen segítőkészek. A saját példámmal élve szeretném szemléltetni ezt. Sokszor csak bandukolok az út szélén, merthogy járda az itt élő embernek luxus cikket jelent, és a helyi mini buszok – Ankot -sokszor negálnak megrendezni merre fele szeretnék eljutni, hátha ők eltudnak juttatni a célállomásig botom pénzért- Padangba körülbelül 400 forintért visznek el, de Bukit Tinggibe 200 forint körüli összegért. De van hogy motorral állnak meg, ugyanezt kérdezve.
Ezt a bejegyzést jelenleg a Marapi hegy tövéből vagy lábánál?? 😜 kezdtem el írni, ahol egész idilli a környezet akkor, hogy egy ilyen bejegyzést megírj.
Összegzésképp annyit elmondhatok, hogy most sem csalódtak az indonézekben, mint amilyennek anno három éve megismertem őket Balin. Annak ellenére, hogy az elején nem szerettem itt, most már annyira szerettem ezt a helyet és el sem tudnám képzelni az életem Balin vagy Jáván.
Ayang 